Amikor több helyen is otthon vagy - és hözben néha sehol

Külföldre költözni kívülről nézve gyakran elsősorban gyakorlati változásnak tűnik. Új ország, új munkahely, új nyelv, új emberek, új szabályok. Az első időszakban valóban ezek foglalják le az ember figyelmét: megtanulni eligazodni, ügyeket intézni, munkát találni, megérteni a környezetet, kapcsolatokat kialakítani. Aztán telnek az évek.

Egy idő után már tudjuk, hol kell bevásárolni, hogyan működik az egészségügy, melyik hivatalba kell menni egy adott papírral, hogyan kommunikálnak az emberek a munkahelyen, és talán már azon sem gondolkodunk, melyik nyelven kérjük a kávét.

Kívülről úgy tűnhet: beilleszkedtünk.

A külföldön élés pszichológiai része azonban ennél jóval összetettebb. Sőt, bizonyos kérdések éppen akkor jelennek meg igazán, amikor a gyakorlati alkalmazkodás már régen megtörtént.

Mit jelent számomra az, hogy otthon? Mennyire változtam meg azóta, hogy elköltöztem? Mi történik azokkal a kapcsolatokkal, amelyeket magam mögött hagytam? Melyik kultúrához tartozom? Melyik nyelven vagyok igazán önmagam? És mi történik akkor, ha a gyerekeim már egészen másképpen viszonyulnak ahhoz az országhoz és kultúrához, ahonnan én érkeztem? A külföldön élés nem egyszeri alkalmazkodási feladat. Sokkal inkább egy hosszú folyamat, amely közben nemcsak az új környezethez alkalmazkodunk – mi magunk is változunk.

Mikor lesz egy idegen helyből otthon?

Az első időszakban az „otthon” gyakran még egyértelmű fogalom. Otthon az a hely, ahonnan jöttünk. Az új országban pedig élünk, dolgozunk, tanulunk, próbálunk beilleszkedni. Csakhogy az évek múlásával ez a határ egyre kevésbé egyértelmű.

Megjelennek a saját helyeink. Emberek, akik fontossá válnak. Egy munkahely, amely már ismerős. A gyerekek iskolája. A kedvenc kávézó. Az út, amelyen naponta hazafelé megyünk. Szokások és ünnepek, amelyek eredetileg nem a saját kultúránkhoz tartoztak, mégis lassan a saját életünk részévé válnak.

És egyszer csak azt vesszük észre, hogy amikor azt mondjuk: „hazamegyek”, nem is mindig egyértelmű, melyik helyre gondolunk. Az otthon érzése ugyanis nem feltétlenül ugyanaz, mint az állampolgárság, a születési hely vagy az a cím, amely a lakcímkártyánkon szerepel.

Kapcsolódik a biztonsághoz, az ismerősséghez, az emberi kapcsolatainkhoz, az emlékeinkhez és ahhoz is, hol érezzük azt, hogy nem kell folyamatosan alkalmazkodnunk.

Ezért lehetséges az is, hogy valaki tíz vagy húsz éve él egy országban, tökéletesen működik benne, mégis marad benne valamennyi kívülállóságérzés.

És az ellenkezője is: lehet, hogy egy hely, amely eredetileg teljesen idegen volt, idővel sokkal inkább otthonná válik, mint azt valaha elképzeltük.

Nem mindegy, hogyan érkezünk egy másik országba

Amikor külföldön élő emberekről beszélünk, könnyű úgy gondolni rájuk, mintha hasonló élethelyzetben lennének. Pedig már az indulás körülményei is jelentősen befolyásolhatják azt, hogyan éljük meg az alkalmazkodást és milyen kapcsolatunk alakul ki később az új országgal.

Egészen más úgy elindulni egy évre tanulni vagy dolgozni, hogy nagyjából tudjuk, mikor térünk vissza. Más egy baráttal vagy partnerrel együtt belevágni egy külföldi életbe, amikor az első naptól van mellettünk valaki, akivel megoszthatjuk a bizonytalanságot és a hétköznapi nehézségeket.

És megint más egyedül megérkezni egy olyan országba, ahol kezdetben senkit nem ismerünk. Ilyenkor az új környezetben való eligazodás, a munka, az ügyintézés, a nyelv, a kapcsolatok kialakítása és a hétköznapi döntések terhe is egyetlen emberre kerülhet. Nincs feltétlenül ott valaki, akivel egy nehéz nap végén közösen lehet értelmezni azt, ami történt.

Az sem mindegy, hogy miért mentünk el. Kalandot kerestünk? Tanulni szerettünk volna? Jobb munkalehetőséget kaptunk? Anyagi biztonságot kerestünk? Egy kapcsolatot követtünk? Családot alapítottunk egy másik országban? Vagy éppen egy nehéz élethelyzetből próbáltunk újrakezdeni?

És az sem mindegy, hogy eleve néhány hónapra vagy egy évre indultunk, vagy azzal a gondolattal, hogy talán végleg ott maradunk. A „külföldön élés” mögött ezért nagyon különböző történetek lehetnek.

Amikor egy kapcsolat miatt válik egy másik ország az otthonunkká

Különleges helyzet, amikor valaki párkapcsolata vagy házassága miatt költözik egy másik országba. Ilyenkor a partner sokszor nemcsak társ. Az első időszakban ő lehet az a személy is, aki ismeri a nyelvet, a helyi szokásokat, az intézményeket és az embereket. Rajta keresztül ismerkedünk meg a családdal, barátokkal és azzal a világgal, amely számunkra még idegen.

Ez természetes, ugyanakkor azt is jelenti, hogy az új életünk kezdetben nagymértékben egyetlen kapcsolatra épülhet. Az évek során aztán kialakulhat a saját életünk. Megtanuljuk a nyelvet, dolgozunk, saját kapcsolataink lesznek, gyerekeink születhetnek, és az egykor idegen ország lassan a saját történetünk részévé válik. Éppen ezért válhat különösen összetetté a helyzet akkor, ha később a kapcsolat vagy a házasság véget ér.

Ilyenkor ugyanis nem feltétlenül csak egy kapcsolat lezárásával kell megküzdenünk. Újra előkerülhetnek olyan kérdések is, amelyekről azt hittük, hogy évekkel korábban már eldőltek. Maradjak vagy menjek? Mi köt még ehhez az országhoz? Hol van az otthonom, ha az a kapcsolat, amely eredetileg idehozott, már nincs?

Ha közben gyerekek születtek, a helyzet még összetettebb lehet. Lehet, hogy számunkra ez eredetileg egy idegen ország volt, a gyerekeink számára azonban ez az otthon. Itt vannak a barátaik, az iskolájuk, a másik szülő, a nyelvük és a megszokott életük.

Ilyenkor az, hogy „akkor hazamegyek”, már korántsem olyan egyszerű döntés, mint amilyennek kívülről tűnhet. És közben az is megtörténhet, hogy rájövünk: bár eredetileg valaki más miatt érkeztünk, az évek alatt mi magunk is felépítettünk itt egy életet.

Nem minden elindulás – és nem minden maradás – teljesen szabad döntés

A külföldre költözésről gyakran úgy beszélünk, mint egy egyértelmű személyes választásról: valaki úgy döntött, hogy máshol szeretne élni. A valóság ennél árnyaltabb.

Van, aki valóban kalandvágyból indul el. Más azért, mert otthon nem talál megfelelő munkát. Valaki a párját követi, más tanulni megy, vagy egyszerűen jobb életkörülményeket szeretne teremteni magának és a családjának. A döntés tehát lehet önkéntes, miközben bizonyos körülmények erősen befolyásolják. És ami talán még fontosabb: az induláskor meglévő szabadság és a későbbi lehetőségeink nem feltétlenül ugyanazok.

Egy huszonéves ember számára a „ha nem tetszik, hazamegyek” valóban reális lehetőség lehet. Tíz vagy tizenöt évvel később azonban már lehet egy stabil munkahelye, párkapcsolata, hitele, vállalkozása, gyerekei, akik ott születtek és ott járnak iskolába, vagy egy volt partnere, akivel közös szülői felelősséget visel. Közben a származási országban is megváltozhat minden. Lehet, hogy már nincs ott saját lakás, munka vagy az a társas háló, amelybe egyszerűen vissza lehetne lépni. Így idővel megjelenhet egy furcsa kettősség:

nem biztos, hogy pontosan ott szeretnénk maradni, ahol vagyunk – de az sem biztos, hogy egyszerűen vissza tudunk térni oda, ahonnan eljöttünk. Ez nem feltétlenül megbánás.

Sokkal inkább annak felismerése, hogy az életünk időközben több országhoz, több emberhez és több felelősséghez kötődik. A „maradni vagy hazamenni?” kérdés ezért sokszor nem két egyszerű lehetőség közötti választás, hanem érzelmi, családi, gyakorlati és identitásbeli szempontok összetett találkozása.

Amikor hazamész – de már ott sem vagy egészen ugyanaz

A külföldön élés egyik különös tapasztalata, hogy idővel nemcsak az új országban változik meg a helyünk. Hanem abban is, ahonnan eljöttünk. Sokáig természetesnek tűnik, hogy amikor visszatérünk, egyszerűen „hazamegyünk”. Ott vannak a régi utcák, a család, az ismerős ételek, a saját nyelvünk, a gyerekkori emlékeink. Csakhogy miközben mi máshol éltünk, az otthoni élet nélkülünk is továbbment.

A barátoknak új kapcsolataik lettek. A családi szerepek megváltoztak. A város átalakult. Emberek költöztek el, születtek, meghaltak, összeházasodtak, elváltak.

És közben mi magunk sem maradtunk ugyanazok. Más szokásokat vettünk át. Bizonyos dolgokról máshogy kezdünk gondolkodni. Olyan viselkedéseket, amelyeket korábban természetesnek tartottunk, már más szemmel látunk. Előfordulhat, hogy az új országban még mindig „külföldiek” vagyunk, miközben a származási országunkban már azt halljuk:

„Te ezt már nem érted, régóta külföldön élsz.” Ez elsőre talán jelentéktelen mondatnak tűnik.

Pedig egy nagyon mély kérdést érint: Ha már nem érzem magam teljesen ugyanolyannak ott, ahonnan jöttem, de itt sem vagyok egészen „helyi”, akkor hová tartozom?

Amikor két kultúra lassan összekeveredik bennünk

Amíg csak egy kulturális környezetben élünk, könnyű azt gondolni, hogy bizonyos dolgok egyszerűen „így működnek”. Így illik vendégségben viselkedni. Így beszélünk a tanárral. Így nevelünk gyereket. Így kezeljük a konfliktusokat. Így mutatjuk ki a tiszteletet. Így beszélünk a pénzről. Így ünnepelünk. Így viselkedünk a munkahelyen. Aztán bekerülünk egy másik kultúrába, és kiderül, hogy amit addig természetesnek gondoltunk, az sokszor nem univerzális szabály, hanem egy kultúra megtanult működésmódja. Ezek a különbségek ráadásul ritkán jelennek meg nagy, látványos konfliktusok formájában.

Sokkal gyakrabban apróságokban. Mennyire beszélünk egyenesen? Mit tekintünk udvariatlanságnak? Mennyire természetes segítséget kérni? Hogyan viszonyulunk a tekintélyhez? Mennyire engedjük közel magunkhoz a kollégáinkat? Mit várunk el a családtól? Mikor mondjuk azt, hogy valaki „túl közvetlen”, és mikor azt, hogy „hideg”?

Az ember idővel elkezd válogatni is. Van, amit az új kultúrából megszeret és magáévá tesz. Van, amit továbbra is idegennek érez. És van, amit a saját kultúrájából kezd egészen másképpen értékelni, miután hosszabb ideig távol élt tőle. Így lassan létrejön egy saját kulturális keverék. Nem pontosan olyanok vagyunk már, mint azok, akik soha nem mentek el – de nem válunk egyszerűen az új ország kultúrájának másolatává sem.

Egy nyelvet beszélni és egy nyelven önmagunknak lenni nem ugyanaz

A nyelv a külföldön élés egyik legláthatóbb része. Az elején az ember szavakat tanul. Később mondatokat. Aztán már dolgozik az adott nyelven, telefonál, vitatkozik, viccelődik, ügyeket intéz. Egy idő után kívülről akár úgy tűnhet, hogy a nyelv kérdése lezárult. Pedig egy idegen nyelv magas szintű ismerete sem feltétlenül jelenti azt, hogy minden helyzetben ugyanolyan könnyen tudunk önmagunk lenni rajta.

Lehet, hogy valaki egy szakmai megbeszélést gond nélkül levezet idegen nyelven, de egy konfliktusban hirtelen nem találja azokat a szavakat, amelyek pontosan kifejeznék, amit érez. Lehet, hogy érti a humort, de nem tud ugyanolyan spontán viccelődni. Lehet, hogy egy társaságban tökéletesen követi a beszélgetést, mégis sokkal jobban elfárad estére, mint azok, akik az anyanyelvükön kommunikáltak egész nap. És vannak érzések, emlékek vagy családi történetek, amelyekhez szinte ösztönösen egy bizonyos nyelv kapcsolódik. A nyelv ezért nem egyszerű kommunikációs eszköz. Az identitásunk része is.

Amikor a fejünk egész nap nyelvek között vált

A többnyelvű életnek rengeteg előnye van. Ugyanakkor érdemes beszélni arról is, hogy bizonyos helyzetekben mentálisan megterhelő lehet. Különösen akkor, ha az ember nem egyszerűen két nyelvet ismer, hanem naponta többször vált közöttük.

Reggel az egyik nyelven beszél a családjával. A munkahelyén egy másikon. Telefonál a szüleivel vagy a testvéreivel egy harmadikon. Este szakmai anyagot olvas egy újabb nyelven. Közben üzenetek érkeznek több nyelven, és mindegyik kommunikációs helyzethez valamennyire más kifejezések, kulturális szabályok és társas elvárások tartoznak. Egy idő után ez teljesen természetesnek tűnhet.

A természetes azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy nem igényel mentális energiát. A nyelvek közötti folyamatos váltás figyelmet és kognitív kontrollt igényelhet, különösen stresszes, érzelmileg megterhelő vagy nagy koncentrációt kívánó helyzetekben. Ehhez hozzáadódhat az a folyamatos önellenőrzés is, amelyet sok külföldön élő jól ismer:

Jól értettem?

Pontosan azt mondtam, amit szerettem volna?

Nem hangzott túl direktnek?

Vagy éppen túl bizonytalannak?

Ez önmagában természetesen nem jelenti azt, hogy a többnyelvűség kiégéshez vezet. De a mentális terhelés egyik kevésbé látható összetevője lehet, különösen akkor, ha mellette nagy a munkahelyi vagy családi terhelés, kevés a pihenés, és az ember hosszú ideje több szerep és több világ között működik. Néha ezért az igazi pihenés nem feltétlenül újabb programot jelent. Hanem azt, hogy egy ideig nem kell fordítani, alkalmazkodni, figyelni és megfelelően reagálni. Csak lenni.

A pihenés külföldön is mást jelenthet

A külföldön élők életében a pihenésnek van még egy érdekes oldala. A „hazautazás” kívülről sokszor szabadságnak tűnik. Valójában azonban könnyen válhat logisztikai projektté. Ha ritkán megyünk haza, természetes, hogy szeretnénk találkozni a szülőkkel, nagyszülőkkel, testvérekkel, barátokkal. Ha gyerekeink vannak, szeretnénk, hogy ők is időt töltsenek a családdal. Néhány napba pedig megpróbálunk belesűríteni hónapok kapcsolatait. Egyik látogatásból a másikba megyünk. Mindenkivel szeretnénk találkozni. Senkit nem szeretnénk megbántani. És mire visszaérünk oda, ahol élünk, néha szabadságra lenne szükségünk a „szabadság” után. Ehhez gyakran társul a bűntudat is.

Gyakrabban kellene hazamennem.

Többet kellene telefonálnom.

A gyerekeknek többet kellene találkozniuk a nagyszülőkkel.

Ha már hazajöttünk, mindenkire kellene időt szakítani.

A külföldön élés egyik kevésbé látható terhe éppen az lehet, hogy két vagy több helyen vannak olyan emberek, akik fontosak számunkra – miközben fizikailag egyszerre csak egy helyen lehetünk.

Kapcsolatok, amelyeknek meg kell tanulniuk túlélni a távolságot

A távolság nem feltétlenül tesz tönkre egy kapcsolatot. De megváltoztatja. Vannak barátságok, amelyek éveken keresztül szinte ugyanott folytatódnak, ahol az előző találkozáskor abbamaradtak. Más kapcsolatok lassan elhalványulnak. Nem feltétlenül azért, mert bárki rosszat tett. Egyszerűen már nem ugyanazokat a hétköznapokat éljük. Nem ismerjük automatikusan egymás kollégáit, szomszédait, napi bosszúságait. Egyre több háttérmagyarázat kell ahhoz, hogy értsük, mi történik a másik életében. Közben pedig az új országban is kapcsolatokat kell kialakítani. Ez felnőttként sokszor nehezebb, mint amilyennek kívülről látszik. Különösen akkor, ha a munka, a gyerekek, a háztartás és a mindennapi feladatok mellett kevés energia marad arra, hogy az ember nulláról építsen fel egy új társas hálót. Így előfordulhat egy furcsa állapot: sok embert ismerünk több országban, mégis időnként magányosnak érezzük magunkat ott, ahol éppen vagyunk.

És mi történik a gyerekekkel, akik már két vagy több világban nőnek fel?

A külföldön élő szülők számára külön történet kezdődik akkor, amikor gyerekeik születnek vagy nőnek fel egy másik országban. A szülő számára az egyik ország lehet a gyerekkor, az emlékek és az „otthon”. A gyermek számára viszont lehet, hogy ez egyszerűen anya vagy apa országa. Otthon pedig az a hely, ahol iskolába jár, ahol a barátai vannak, ahol a hétköznapjai történnek. A családon belül akár több nyelv is jelen lehet. Más nyelven beszélhet a gyermek az egyik szülővel, máson a másikkal, egy harmadikon az iskolában. És idővel érdekes kérdések jelenhetnek meg.

Melyik nyelven beszél a gyermek, amikor mérges?

Melyiken mesél könnyebben az érzéseiről?

Melyik országot nevezi otthonnak?

Mit jelent számára a szülei kultúrája?

Fontos-e neki ugyanaz a hagyomány, amely a szülő számára érzelmileg nagyon jelentős?

Néha a szülő szeretné továbbadni mindazt, amit ő maga hozott: a nyelvet, az ünnepeket, az ételeket, a családi történeteket. A gyermek viszont már nem ugyanabból a kulturális helyzetből nézi mindezt. Ez nem feltétlenül elutasítás. Lehet egyszerűen annak a jele, hogy az ő identitása már másképpen épül fel. Nem kevesebb. Nem rosszabb. Csak más.

A külföldön élés veszteségei nem mindig látványosak

Amikor veszteségről beszélünk, általában valamilyen egyértelmű eseményre gondolunk.

Pedig a külföldre költözéssel sok apró veszteség is járhat. A spontaneitás elvesztése: nem tudunk csak úgy átugrani valakihez egy kávéra. A hétköznapi jelenlét elvesztése: nem vagyunk ott minden családi ebéden, születésnapon vagy fontos pillanatban. A nyelvi könnyedség elvesztése bizonyos helyzetekben. A megszokott társas háló elvesztése. És néha annak az énünknek az elvesztése is, akik abban a régi környezetben voltunk. Ezek mellett pedig ott van mindaz, amit nyerünk.

Új kapcsolatokat.

Más perspektívát.

Nyelveket.

Tapasztalatokat.

Nagyobb rugalmasságot.

És gyakran azt a képességet is, hogy ugyanarra a helyzetre több oldalról tudjunk ránézni. Ezért a külföldön élés pszichológiai tapasztalata ritkán csak pozitív vagy csak negatív. Lehet egyszerre szeretni azt az életet, amelyet felépítettünk, és hiányolni azt, amit magunk mögött hagytunk. A kettő nem zárja ki egymást.

Talán nem is kell eldöntenünk, melyik az „igazi” otthon

Sokáig azt gondolhatjuk, hogy egyszer majd eljutunk arra a pontra, amikor eldől. Itt maradok vagy hazamegyek. Ez az otthonom vagy az. Ehhez a kultúrához tartozom vagy ahhoz. De talán nem minden történetnek kell így végződnie. Az évek során több kultúrából is magunkkal vihetünk valamit. Megtarthatjuk azt, ami közel áll hozzánk abból a világból, ahonnan jöttünk, és közben magunkévá tehetünk valamit abból is, ahol élünk. Lehet több nyelvünk. Több fontos helyünk. Több kultúra, amely valamilyen módon a sajátunk. És lehetnek olyan időszakok is, amikor éppen sehol sem érezzük magunkat teljesen otthon. Ez sem feltétlenül jelenti azt, hogy valami nincs rendben. Lehet annak a következménye, hogy az identitásunk már nem fér bele egyetlen ország, egyetlen nyelv vagy egyetlen kultúra határai közé. Talán az otthon egy idő után nem is kizárólag egy hely. Hanem emberek, kapcsolatok, nyelvek, emlékek és azok a részeink, amelyeket különböző helyeken építettünk fel.

Néha több helyen vagyunk otthon. És néha éppen ezért érezzük úgy, hogy egy kicsit sehol. Mindkettő része lehet annak, amit úgy hívunk: élet két – vagy akár több – kultúra között.